Kárpát-medencei Borászok Találkozója

„A magyar-osztrák monarchia egy országa sem mérkőzhetik meg productiv tekintetben Magyarországgal, nemcsak azért, mivel ezen királyságnak legnagyobb területe van, hanem azért is, mert földje kedvező fekvés-, talaj- s climabeli viszonyainál fogva legjobb és legáldottabb. Ez a szép és áldott ország, mely mindazon adományok birtokában van, melyeket a jóságos természet előállítani képes volt, magasabb cultura mellett oly eredményeket volna képes felmutatni, hogy Európa bámulná, kivált ha e haza minden fia, egyesült erővel ezen magasabb cultura emelését elősegíteni törekednék...”

A bortermelés a magyarországi lakosság nemzeti hajlamának különösen megfelelvén, a XVII. század óta annak minden irányban mutatkozó emelkedése is gazdasági életünknek egyik jellemző vonása volt. Biztos tudósítások hiányában, ezt részletesen ugyan nem bizonyíthatjuk. Azonban tekintettel arra, hogy az ország nyugati részeiben s névszerint Pozsony, Sopron és Vas megyékben a nemes borok termelése soha akadályozva nem volt, hogy Erdélyben és Biharban a bortermelés folyton-folyva virágzott, hogy nemcsak a nemes, hanem a közönséges borok is mindig élénk kereskedés tárgyát képezték; hogy a törökök kiűzetése után a déli vidékeken is a bortermelésnek előbbi jelentősége ismét visszaállíttatott, s hogy a XVIII. századnak kezdete óta Magyarország bortermelése után nagy hírben áll; – méltán azt következtethetjük, hogy a XVI. és XVII. századokban is nálunk mindenütt virágzó állapotban volt. S ennek feleltek meg azon kedvezmények is, melyekben királyaink a bortermelőket részesítették.

A borvidékek beosztását a földmivelési és kereskedelemügyi minisztérium a következőképen állapította meg:

1. Ruszt-sopron-pozsonyi borvidék (Sopron, Pozsony, Mosony, Vas és Nyitra vmegyék területe).
2. Pest-nógrádi borvidék (Nógrád, Hont és Bars vmegyék területe, továbbá Pest vmegye váci felső, pesti alsó, pesti közép és pesti felső járásai).
3. Buda-sashegyi borvidék (Budapest és Pest vmegye dunajobbparti részei).
4. Somlyói borvidék (képezik Doba, Kis-Jenő, Nagy-Szőllős, Vásárhely veszprém vármegyei községek és a sághi hegy).
5. Neszmélyi borvidék (Esztergom, Komárom, Fejér, Győr és Veszprém vármegye az enyingi, devecseri és veszpréméi járás kivételével).
6. Eger-visontai borvidék (Heves vmegye területe s Borsod vmegye egy része).
7. Abaúj-miskolci borvidék (Borsod vmegye másik része, továbbá Gömör és Hont vmegye, végül Abauj vmegye. A-Szántó kivételével).
8. Tokaji borvidék /Zemplén vmegye 32 községe és Abaúj-Szántó).
9. Szerednye-vinnai borvidék (Ung vármegye területe).
10. Munkácsnagyszőllősi borvidék (Bereg és Zemplénnek a 8 alá nem tartozó részét).
11. Érmelléki borvidék (Bihar, Szilágy és Szatmár vármegyék, a bihar vmegyei derecskei járás kivételével).
12. Ménesmagyarádi borvidék (Arad vmegye területe).
13. Versec-fehértemplomi borvidék (Temes, Krassó-Szörény és Torontál vármegye).
14. Szegzárdi borvidék (Tolna vármegye).
15.  Villány-pécsi borvidék (Baranya vmegye és Somogy vármegye a lengyeltóti, marcali és tabi járások kivételével, melyek a balatonmelléki borvidékbe tartoznak).
16. Badacsonyi borvidék (Zala vmegye tapolcai járása, továbbá Meszes-Györök és Keszthely községek).
17. Balatonmelléki borvidék (Zala vmegye a tapolcai járás kivételével. Veszprém vmegye az 5 alatt felhozottak kivételével, Somogy vmegye a 15 alatt felhozottak kivételével).
18. Erdély-marosmenti borvidék (Alsó-Fehér, Hunyad és Maros-Torda vármegyék).
19. Erdély-küküllőmenti borvidék (Nagy- és Kis-Küküllő vármegyék).
20. Erdélyi borvidék (Erdély többi bortermő vidékei).
21. Alföldi borvidék (Pest vmegyének a 2 és 3 alá nem tartozó része, Szabolcs, Hajdu, Jász-Nagykun-Szolnok, Békés, Csongrád, Csanád és Bács-Bodrog vármegye területe s Bihar vmegye derecskei járása).
22. Fiumei borvidék.

Magyarország szőllőmivelésének alapját a rómaiak vetették meg; a feljegyzések szerint Probus császár telepítette (Kr. u. a III. sz.-ban) a szerémségi szőllőket, melyek bora sokáig nagy hirnek örvendett; de még ugyancsak a rómaiak idejében hire kelt a balatonmelléki és a soproni boruknak is. Az Árpádházi királyok alatt már az ország minden erre alkalmas vidékén űzték a szőllőmivelést, s ekkor a szeremi bor mellett, mely elsőségét egész a XVI. sz.-ig megtartotta, s az említett két vidék borai mellett már a szegzárdi, egri, budai és aradvármelyei borok is mint hires borok emlegetettek; a tokaji bor mely elnevezés alatt a Tokajhegyalján termett borok értetnek) csak a XVI. sz.-ban emelkedett világhirre, ámbár ekkor Tokaj vidékén még aszut nem is készítettek; az aszubor készítése csak a XVII. sz. elején terjedt el Tokaj vidékén, amelynek aszuja nem sokára méltán a borok királyának nevét érdemelte ki.

Mert hazánk természeti viszonyai a szőllőtermelésre nagyon kedvezők, s mert népünknek a szőllőmivelés egyébként is egyik legkedvesebb foglalkozása, hazánknak régidőktől egész a legújabb időkig virágzó szőllőmivelése volt s termelt borainak mennyisége szerint a 4-ik helyet foglalta el a bortermő államok sorában, s ami pedig a minőséget illeti, az elsőségért Franciaországgal vetekedett; összesen csak 10 oly vármelyénk van, melyben szőllőt nem termesztenek, u.m. Árva, Turóc, Zólyom, Liptó, Sáros, Szepes, Máramaros, Brassó, Csik és Háromszék...

Bortermésünknek több mint felét fehér bor képezi, utána a siller s végül a vörös bor következik; aszut főleg Tokajhegyalján, Ruszton, Sopronban, Pozsony vidékén (Szt. Györgyön) és Ménesen – az utóbbi helyen vöröset – készítenek. Végül meg kell említenünk, hogy hazai szőllőszetünk előmozdítására az országos borászati kormánybiztosi intézmény, az országos és az állandó filloxerabizottság, a balatonvidéki, a tokajhegyaljai és a délvidéki kormánybiztosság (e három a nevezett vidékek homoki szőllőtelepítéseivel foglalkozik) és 20 szőllőszeti és borászati felügyelőség van szervezve, s hogy a budapesti állami felsőbb szőlő- és borgazdasági tanfolyam, továbbá 4 állami (a ménesi, tarcali, érdiószegi és nagyenyedi), valamint 3 államilag segélyezett (a pozsonyi, tapolcai és munkácsi) vincellériskola áll a szőllőszeti oktatás szolgálatában.

Hathatósan mozdítják elő szőlleink rekonstruálását a kecskeméti Miklós-telep (homoki szőllő) s 10 állami amerikai szőllőtelep (Farkaslom, Szendrőn, Székesfehérváron, Fehértemplomon, Peéren, Nagy-Károlyban, Tarcalon, Kecskeméten, Nagyenyeden, Tordán), valamint az államilag segélyezett paulisbarackai szőllőojtványkészítő telep, mely jelenleg egy részvénytársaság birtokában van.

Törvényeink az ojtványszőlőknek, valamint az elárasztásra berendezett szőllőknek 10 évi, az immunis homoki szőllőknek 6 évi adómentességet biztosítanak, s a gyérítéssel fentartott szőllők földadójának 2/3-ad részét elengedik.

Motto: Piaczot a magyar jó bornak!
Budapest, nov. 14.

   "Még mindig egyre-másra hallható az egész országban, hogy az idei - bortermés rendkívül jó qualitása daczára - bár az árak eléggé jól tartják magukat, csak lassan kél és inkább csak a korcsmárosok jelentkeznek vevők gyanánt. Az, hogy a bortermés kitűnő, úgy látszik nem igen képez ingert a kereskedőkre, akik folyton tartózkodó állásponton vannak; tisztelet a kivételeknek, mert bizony vannak szolid házak - hál Istennek - olyanok; amelyeknek a múltban semmiféle kellemetlen epizódjuk nem volt, tehát vásároltak és vásárolnak borokat most is és azokkal a tisztesség korlátai közt élénk kereskedelmet is folytatnak.
   Ezek a kereskedők megérdemlik a magyar gazdák jóakaratát és előzékenységét is; mert bizony mi magyarok nagyon is rá vagyunk utalva arra, hogy összetartsunk, hogy egymás ügyét ápoljuk és mintegy előmozdítsuk is a közös érdekeket. A tisztességes magyar kereskedő nem lehet meg a tisztességes magyar gazda nélkül; kéz kezet mos, a kölcsönős érdekek egy irányt szabnak, a tisztességes megélhetést. Ezt kell követnünk mindnyájunknak, e nélkül nincsen és nem is lehet boldogulás. Örömmel üdvözöljük tehát mindazokat, akik a szoros egybefüggést keresik és ápolják; vajha az egész országban mindenki át volna már hatva annak a tudatától, hogy most kell erősödnünk, amikor ugyan nyom bennünket a sok verseny és okoz gyakran pótolhatatlan árveszteséget is, de élnünk ehet még, mert a források nemhogy bedugultak volna, hanem még inkább szaporodtak is a közel jövőben is szaporodni fognak.
   Magyarországon ugyanis a szőlőprodukczió rohamosan nyomul előtérbe, a szőlők felújítása, a szőlőtermelés  emelkedése idővel annyi bort teremt, hogy válság elé is vezetheti a szőlősgazdákat, ha már most nem törekszenek olyan lerakodó helyekre, amelyek hasznot hajtók és a gazdák ügyeit előmozdítók. Ott vanak a francziák és az olaszok, akik talán már ma-holnap, ha t. i. megszűnik reájuk nézve valamely biztos piac, a sok borral, amit majd produkálnak; alig bírnak valami tenni. A francziák panasza rendívül nagy már és az olaszok, ha majd elvesztik a magyar és osztrák fogyasztási piaczot, szintén belekerülnek a csávába. Mert bizony ha olaszok 1-1.5 millió hektoliterrel kevesebb bort értékesíthetnek, és ez megmarad majd az olasz pinczékben, ezzel természetesen az olasz borárak is süllyedni fognak és az olaszországi borprodukczió is jelentékenyen veszít értékéből.
   Szóval nem elég valamely államnak, illetve népnek csak arra törekedni, hogy minél többet és minél nagyobb területen termeljen, hanem bizony gondoskodni kell arról is, és pedig minél korábban, hogy a produkczió biztos piaczra is találjon. Magyarországon a jó borok sohasem hiányoztak, még a szomorú filloxerás időben is termett jó bor és a jövőben még több bor fog teremni, a fődolog tehát reánk nézve az, ha a szőlészet prosperálására törekedjünk, hogy borainknak biztos piaczot teremtsünk..."

„… A földmívelésügyi kormány évenkint milliókat forgat a magyar szőlészetben; idővel a milliók talán részben apadni is fognak, de hát a kormány feladata a szőlőknek tervbe vett rekonstruálásával nem az volt, hogy a gazdák csak produkáljanak, hanem az is, hogy a produkczió megfelelőleg értékesíthető is legyen. Ha tehát a gazdák szövetkeznek (és néhány kiváló kereskedővel szerződést kötnek a borok értékesítésére nézve), nem kétlem, hogy a kormány ne támogatná őket ebben a törekvésőkben. Nem képzelem pedig tisztán azért, mert a földmívelést és borászatot olyan kezek vezetik, amilyenekre már régen szükség volt hazánkban.

Darányi földmívelésügyi minisztersége új korszakot jelent; az ő kiváló ténykedése az egész országra garanczia. Ő benne összpontosul mindaz, amit a gazda szíve és szája kíván. Ő ma nemcsak mestere és apostola az országnak, hanem a gazdák igazi és őszinte atyja is. Darányi előtt tehát a gazdák óhaja, kérése meghallgatásra talál és a kirendeltség nehéz fogalma is egyszerre letűnhet a napirendről és még mielőtt az ügy teljes megérésre alkalmas lesz, bizonyos vagyok a felől, hogy ha a gazdák ennek keresztülvitelét kérni fogják, ügyük gyors és megfelelő lebonyolítást nyerend…”

„...Ilyen a magyar ember. De különösen ilyen a balaton melléki ember Veszprémben is, Zalában is. Kétféle szőleje van. Pinczés szőleje és darab szőleje. A pinczés szőlő mindig ut mellett, a darab szőlő a dűlők közt fekszik. A kinek szőleje ut mellé esik: az már oda pinczét épit.

A pincze két részből áll. A belső pincze kőboltozat. Ebben a boros hordók állanak. Asszonynak, idegennek, gyermeknek, házi ebnek itt nincs mit keresni. Ide csak a gazda jár s a felnőtt fia. Ritka még az a vendég is, még az a rokon is, a ki ezt összejárhatja s a bordókat megkopogtathatja. Tele hordó tompán szól, üres hordó harsány hangon kong.
Tapasztalt ember a mutató ujjával is megtudhatja, kinek mennyi bor van a pinczéjében. De hát minek ezt megtudnia? A hordónak az a természete, hogy vagy tele van borral, vagy üresen áll. Olyan, mint az emberek szíve s a törvényhozók agya és a bankárok erszénye. A szív, az agy és az erszény azonban hamis dolgok. Értik az álnokságot és a képmutatást. Sokszor némák, ha telve vannak; sokszor dicsekesznek, ha üresek. Szívnek, agynak és erszénynek hízelgői és rágalmazói vannak. Zajt üt a hízelgő is, a rágalmazó is. A közönség sohase tudja: kinek van igaza. Inkább hisz a rágalmazónak, mint a hízelgőnek. A közönség hite időszakonként változik. Az új minisztert mindig lángésznek hiszi, a bukott minisztert mindig szamárnak. Így van a bankárral is.

Hát az érző szívekkel hogy van? Mennyivel különb, nemesebb, fölségesebb dologi a boros bordó, mint a miniszter, vagy a bankár? A jó bort hiába rágalmazzák, a rossz bort hiába dicsőitik. A hazugság rögtön kitudódik. Igyál a jó borból : lelked vidámsága tesz mellette tanuságot. Büszke, bátor, hős és szerelmes lesz belőled. Igyál a rossz borból: csuffá lesz tőle életednek minden kedve. Hejh ha a nép olyan biztosan fölismerné vezéreit mint borát! Igaz, hogy olyan ember is sok van, a ki csak a rossz bort szereti, mert jót sohase ízlelt.
Az asszonyszív hasonlít sokban a boros hordóhoz. Mindegyik elbódít, de gyönyört is nyujt, ha iszol belőle. De csínján bánj mindkettővel, mértéket tarts mindkettőben, mert különben bele fogsz veszni mindkettőbe. Üres hordó, üres nőszív egyaránt keveset ér. Ha te miattad lett üres mind a kettő: hordódat még meg töltheted magad, de a nőszívet már csak más töltheti meg. Akkor pedig ne futkoss utána. Mondj le inkább a hordóról is, hadd guruljon le a völgynek. A nőszívet sohase oszd meg mással, borodat sohase magad idd meg. Erre hívd magadhoz jó barátaidat.
A hordónak hát az a természete, hogy vagy üres, vagy tele van. Jól tudja ezt a magyar ember, azért sem ereszt idegent belső pinczéjébe. Az igazi magyar ember természete utálja a dicsekvést is, a megszánást is. Ha tele van a hordója: ne tartsák dicsekvőnek; – ha üres a hordója: ne sajnálkozzanak rajta.

A külső pincze födeles épület. Ebben áll a sajtó, a kád s az összes szüretelő szerszám. Itt van a katlan, kis asztal, néhány kis szék s a sütő és főző edények. Ide hivja be vendégeit; ide hozza, ki a bort a belső pinczéből s itt kínálgatja jó szívvel, szeretettel, vidám orczával. Csak arra vigyáz, hogy ő maga is igyék annyit, mint egyik-egyik vendége.
Behiv pedig egy pohár borra minden utonjárót. Drótos tót, bugyros zsidó, bankár, kucséber, vándorló legény, magános czigány, szegődő ember, vásárra menő: neki mindegy. Az ősi erkölcs azt parancsolja, hogy egy pohár borral minden ismeretlent, a kit a sorsa arra visz, meg kell kínálni. Szegény utonjáró elmondja ezt a szót hangosan is, magában is: az isten áldja meg. Szegény magyar embernek pedig az isten áldása de mindig jól esnék!
Az a pinczés szőlő, a melyik járt országut mellett fekszik, mindig is olcsóbb volt aránylag, mint a melyik csap a satóut mellett fekszik. Mert amannál több a járókelő. Balaton-Füreden hajdanában a fekete földig leszólták azt a szőlősgazdát, a ki minden arra járót be nem szólított egy pohár borra pinczéjébe. De meg nem választották elöljárónak még az olyat se, a ki vásár napján délután ki nem ment az országot mellett levő pinczéjébe. „Elbujt az utonjárók elől.” E szóval vége lett a becsületnek...”

A magyar bortermelés külső tényezői

„Legelső feltételét a bortermelésnek, a dolog természete szerint, a talajnak alkalmatos volta képezi. És mivel Magyarországnak egész területe, leszámítva egy igen csekély kiterjedésű északi csíkot, beleesik azon mérsékelt égövbe, melyen a talaj a bort élvezhetően, iható formában produkálja, úgy hogy az eladható, tehát áruforgalomnak tárgya, árucikk lehet, ennél fogva kimondhatjuk, hogy a bortermelés külső tényezői közül a természeti hazánkban kezdettől fogva adva volt.

Közismert ténnyel állván szemben, a talaj mineműségének további kutatására nincs szükségünk, hisz mindnyájan tudjuk, hogy Magyarország nemcsak iható, de igen sok területen elsőrangú, kitűnő bort produkál. A borok kitűnőségét a történeti és geográfiai kutatás már igen korán összeköttetésbe hozta a talaj kémiai összetételével, így különböztet meg már Bél Mátyás 1723-ban a kémiai összetétel szerint 1. kénes, aromatikus borokat, ezek az elsőrangúak, főként a hegyaljaiak; 2. kénes-illanó borokat, minőkhöz számítja a soproni, miskolci, szekszárdi, pozsony-szentgyörgy-bazini borvidék terméseit, s végül 3. a meszestartalmúakat; köztük vannak a honti, budai, egri, gyöngyösi borok.

A természettudományok fejlődésével a termőtalaj mindig más és más elemeinek tulajdonították a magyar borok kitűnő ízét és erejét. Így hirdette például Szemere Bertalan az angolok előtt, hogy a magyar bornak van az egész világon a legnagyobb foszfor-tartalma, s ennélfogva vele már a természettől fogva sem veheti fel a versenyt semmi egyéb bor. Nekünk itt teljesen mindegy, kén vagy foszfor vagy más kémiai elemtől függ-e a magyar bor jósága, annyit megállapíthatunk, hogy a magyar bortermelésnek természeti feltétele minden tekintetben megvan, és pedig nemcsak az országnak egyes kisebb részein, hanem szinte az egész állami területen. Az elsőrangú bortermelő vidékeket egymás között, ha nem is első rangú, de még mindig igen tekintélyes értékű borárut produkáló területek kötik össze szinte megszakítatlan vonalakban: így húzódik a bortermő vidék a zalai, balatoni területtől egyrészt, a pécs-villányi-szekszárditól másrészt, Fejérmegyén át Buda, Gyöngyös, Eger, Hont ősi bortermő vidékéig, s onnan Putnokon át keletnek a tokaji Hegyaljához. A bortermő vidékek ezen kiterjedt volta magában véve is lehetővé tette, hogy nálunk hatalmas bortermelés induljon meg, s borunk úgy a belső fogyasztásnak, mint a kivitelnek jelentős cikke legyen.

A természeti tényező ezen kedvező viselkedése folytán bortermelésünk már a 18. században jövedelmezőség dolgában a harmadik helyet foglalta el: rögtön a gabona és az állat után. Bortermelő volt az országban a legkülönbözőbb rendű és rangú lakosság: megvolt a szőleje a városi polgárnak épp úgy, mint a nagybirtokosnak és a jobbágynak. A földesúri jövedelmek nem csekély részét szolgáltatta a bor, melyből a jobbágy urának kilencedet tartozott adni, mégpedig úgy a szőlőhegyen termettből – a szőlőhegy különben szőlőn kívül gyakorta gabonával is be volt vetve – mint a kerti szőlőkből, a vinea hortensisból, mely a falubeli, belső telkekhez számíttatott. A termelés minőségére jellemző, hogy a törvényhozásunk már a 17., sőt, 16. században is szükségét érezte rendelkezni arról, tartozik-e a jobbágy kilenced fejében jobb fajta: fekete és aszúszőlőból készült borral fizetni a földesúrnak, akinek a kilenced mellett pontosan körülírt bormérési joga is volt. Viszont a bormérés (educillacio) a földesúron kívül a jobbágyközségnek is jövedelmet hozott, amennyiben az esztendő folyamán a földesúrral váltakozva mérhette a bort. Mindez arra mutat, hogy a bor elsősorban a belső fogyasztás tárgya volt, és csak azután, másodsorban jött tekintetbe mint magyar kiviteli cikk.
A bor kivitelének egész a 18. század második feléig nagyjában a következő útjai voltak:

1. A Sopronvidéki borok, melyekhez a rusztit, továbbá a pozsonyvidéki szentgyörgyit, bazinit és modorit volt szokás számítani, Morván át Sziléziába vitettek, részben az ottani fogyasztásra, részben hogy Lipcsén, Berlinen át Poroszországba és Stettinen át az északi államokba kerüljenek. A kivitel ezen ága hosszú időn át volt működésben, még pedig úgy, hogy a soproniak és sziléziaiak közt tulajdonképpen csereforgalom állott fenn: a kereskedők egyszerűen sziléziai vászonból és posztóból vették fel a bor árát, melyet Sopronból kiszállítottak.

2. A második út Pozsonyból vezetett Bécsbe, s onnan az osztrák tartományokba, részint tengelyen, részint hajóval a Dunán. Ezen az úton Pozsony környékének borán kívül mindazon jobb minőségű borok is kivitettek, melyek a bécsi udvar, az osztrák és német nagyurak és városi polgárok személyes szükségletére szolgáltak.

3. A harmadik kiviteli út a Szepességen át irányult Lengyelország felé. Tárgya többnyire nehéz magyar bor volt, tokajhegyaljai vagy egri és budai, melyet Lublóig, Podolínig, Gnézdáig tengelyen szállítottak, onnan a Poprádon Dunajeczen és Visztulán tutajon Varsóba, általában lengyel és részben orosz fogyasztás céljára.

4. Erdélyből Moldvába és Havasföldre vittek bort, ez lett a negyedik exportvonal, de az erdélyi, magyar és szász bortermelés már a 16. században hanyatlásnak indult, a 17. században gyakori török beütés és megszállás még inkább tönkretette, úgyhogy ekkor már több oláh bort vittek be Erdélybe, mint megfordítva. Az erdélyi bortermelés a nagyobb nyugalmat hozó 18. században is csak rossz oláh termés esztendejében vagy pedig az elég gyakori határzárok idején tudott nekilendülni...”

A MAGYAR BOR DICSÉRETE

„Egy magyar mágnás Mária Terézia királyasszonyunknak kedveskedni kívánván, midőn ebédre volt hozzá hivatalos, háromszázféle Magyarországon termett bort rakatott föl az asztalokra, amin nemcsak Mária Terézia, hanem a megjelent vendégek is igen csodálkoztak. Éspedig joggal, mert Magyarország határain kívül abban az időben a magyar borok közül csak néhány jelesebb bortermelő vidék borait ismerték s nagy meglepetés volt a vendégek számára, hogy Magyarország nemcsak kenyérben, gyümölcsben, zöldségfélében produkálja a legfinomabb dolgokat a legnagyobb változatosságban, hanem borban is. S nem nemzeti elfogultság, ha megállapítjuk, hogy a magyar liszthez, a magyar gyümölcshöz, a magyar zöldségfélékhez és borokhoz hasonlítható finom minőségű termékeket ma sem tud teremni más országok földje. A Tisza-vidéki búza, a tokaji bor, a makói hagyma, a nagykőrösi uborka, a hevesi dinnye stb. – hiábavaló az önellátásra törekvő országok minden igyekvése – ma is versenyen felül áll.
Hogy a magyar borok kitűnőségét mennyire elismerték már a múlt század elején, arra jeles példa I. Ferenc királyunknak 1804-ben kiadott az a parancsa, hogy „mától kezdve a császári asztalra semmiféle külföldi bort nem szabad tenni, mert a belföldi, különösen a magyar borok kitűnő minősége mindennemű külföldi bort nélkülözhetővé tesz”.

A külföldön ismert és elismert magyar borok között a tokaji bor mellett a leghíresebbről, a budai borról 1831-ben nagy tanulmányt írt Mindszenti Antal a Tudományos Gyűjteményben. Különösen a budai vörösbort dicséri, amelynek az a jó tulajdonsága, hogy sok éven át eláll s mennél régibb, annál kellemesebb. „A hazánkban termő veresborok között jóságukban csak a budaiaknak van jó zamatjuk.”

Hogy a budai borok jók, annak nemcsak a szőlők fajtája az oka, hanem a szőlőhegyek mineműsége is: „a nap rajtok fekszik”, azaz reggeltől estig süti. Talajuk mész, pala és homokkő, amelyek a szabad levegőn elporhanyósodnak s a borok jóságának „sokat használnak”. De nem teremnek az összes budai szőlőshegyek egyforma jó borokat. A legjobb borok a Mátyás, Fehérvári, Polgár- és Sas-hegyen teremnek. A Szent Gellért- és a meleg fürdők fölött fekvő hegyeken a szőlők „a hegyek belsejében fekvő természetes nagy melegség miatt mindig elébb… érnek meg a többieknél”. Gazdáik értenek a szőlőműveléshez, irtják a gazt, nem ültetnek a szőlőtőkék közé zöldséget és gyümölcsfákat, melyek ártalmasak a szőlőkre.

A szőlőskertek nincsenek bekerítve. Pincék, présházak nincsenek kint a határban, hanem a városban, házaik alatt, amelyekben kitűnően eláll a bor. Többnyire sziklába vájt pincék, amelyek gyakran többemeletesek.

A budai hegyek közt régen októberben szüreteltek, de a szüretek soha nem voltak oly vidámak, mint más vidékeken. Ott a szüret egyszerűen gazdasági munka. A német és rác lányok megszedik a feketéllő fürtöket, „melyeket nagy hordókban és kádakban a szurtos szekeresek a városban való sajtó alá visznek, ahol kipréseltetnek”. Nem szedik külön az aszúszőlőt s ez egyik fő oka boruk kitűnőségének. A rácok a vörösborból rácürmöst készítenek.

A budai vörösborok legnagyobb része külföldön kelt el, főképpen Ausztriában, ahol „a legfőbb örvénye borainknak Bécs városa, mely hazánk ehető vagy iható produktumaira nézve megbecsülhetetlen emésztő hely”. De az osztrákok nem isznak meg minden magyar bort, ami hozzájuk kerül, - mert a kalmárok tovább viszik Morva-, Cseh-, Bajorországba s más országokba is. Sajnos, ezek a kalmárok nem tisztán viszik tovább, hanem a maguk hitvány termését hozzákeverik a jó magyar borhoz, s ezzel minőségét silányítják. Azonkívül az új borból hamarosan óbort készítenek – mert nagyon értenek a pancsoláshoz – s így a boron sokat keresnek ugyan, de a magyar bort kompromittálják.

Persze ezek a borok mennél messzebb vidékre kerültek, annál drágábbak voltak, mert a szállítás, ami abban az időben szekérrel történt, sok pénzbe került. A bor eladását a zsidók intézték, akik a külföldi kereskedőknek csereforgalom útján többnyire nem pénzért, hanem ipari árukért adták el a finom magyar borokat.”